Pocakos emlékek 3.
Azt hiszem ezt a bejegyzést a legnehezebb megírnom. De mivel naponta eszembe jut minden, amin keresztül mentem a több, mint egy év alatt, talán segít ha kiírom magamból. Elsősorban nem a terhességről akarok most írni, hanem egy olyan pszichés betegségről, ami a terhesség első napjától az utolsóig velem volt, és a Gyerek megszületése után is szerves és nagyon kellemetlen része lett az életemnek.
Boldogsághormon hivatalos nevén szerotonin. Ugye mindenki hallott már róla? Én is. De arról, hogy ez a hormon le is ürülhet az agyból és a hiány milyen kegyetlen betegséget okozhat azt nem tudtam. Kényszerbetegség. De nem az a fajta, amikor kényszeresen takarítasz, vasalsz, vásárolsz...stb. Nem, nálam kényszergondolatok formájában jelentkezett ez az egész. És hogy mi okozta a hormonok leürülését? Anyu betegsége. Rák. Vagyis majdnemrák, de ezt egészen nyár elejétől szeptember közepéig nem lehetett tudni. Akkor kezdődött ez az egész. Olyan gondolatok jöttek, amikkel nem tudtam mit kezdeni, ráadásul akkor már terhes is voltam, csak nem tudtam róla. Kényszergondolatok. Igen, én sem tudnám felfogni és megérteni, ha még nem estem volna át rajta, hogy mi ez. Olyan gondolat, ami állandóan visszatér és nem tudsz nem gondolni rá. Amikor Anyut műtötték az a gondolat kínzott, hogy szeretem én őt? És ez nem vicc. Anyut, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. De nem tudtam, hogy ezzel még nincs vége, és hogy még csak a pokol kapujában állok. Miután kiderült, hogy Anyu szerencsére nem rákos, akkor jött a következő gondolat, hogy én a 2010-es karácsonyt nem érem meg. Tudom, hogy banálisan hangzik és talán kicsit nevetséges is, de a terhességemet így csináltam végig, hogy ezzel feküdtem ,ezzel keltem és nem is tudtam másra gondolni. De ez még mindig csak a lightos verzió. A pokol a Gyerkőc megszületése után kezdődött. Ezekről a gondolatokról nem is írnék, mert azt hiszem képtelen lennék leírva látni őket, legyen az elég, hogy ekkorra már annyira rosszul voltam, hogy pszichiáterhez fordultam. Persze az egész internetes szakirodalmat átrágtam és kb. tudtam, hogy mi bajom lehet. Legalább az megnyugtató volt, hogy nem őrültem meg, olyan betegségről van szó, ami kezelhető. A doktornő fel is állította a számomra egyáltalán nem meglepő diagnózist és felírt egy bogyót. Amit asszem egészen július végéig szedtem. A gyógyszer mellett is voltak visszaesések, pl. mikor a Gyerek hazakerült a kórházból és kb. négy órákat tudtam csak aludni egyhuzamban. Sokszor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Most gyógyszer nélkül viszonylag jól vagyok. Néha van egy-két kósza gondolat, de ez már több mint viselhető állapot.
A Férj mellett szóljon, hogy amikor kiderült ez az egész , akkor nagyon jól reagált és támogatott. Azóta viszont, ha kiakadok, mindig azt mondja menjél már el az orvosodhoz. Szóval csúnyán visszaél az egésszel.
Röviden ennyi a betegségem története, és bízom benne, hogy nem lesz folytatás. :)
